I M E D I A S   K I A D Ó
Főoldalra

RENDELJE MEG MOST e-mailben (info@imediaskiado.com).
Ára: 3000- Ft + postaköltség
Két munkanapon belül postázzuk. A postaköltség 1 példány esetében: átutalásos számlával 700 Ft, utánvéttel 2200- Ft.
Telefon: 30 576 6204
PRÉVÉLAKIS: A BALKÁN
KULTÚRA ÉS GEOPOLITIKA

Georges Prévélakis a Sorbonne professzora.

A Balkánt érintő ügyekben a NATO is többször felkérte szakértőnek..   
Az egyik alapvető kézikönyv a Balkánról a nemzetközi szakirodalomban.

A jugoszláv válság megdöbbentette mind a magyar, mind a nemzetközi közvéleményt. A váratlan és tragikus események ismét a Balkán térségére irányították a figyelmet.

Geoges Prévélakis könyvének eredetileg az volt a célja, hogy az eligazodást segítő alapvető ismeretekhez juttassa a nyugat-európai nagyközönséget arról, hogy mely népek élnek ezen a területen, milyen hagyományaik vannak, milyen kapcsolatok alakultak ki közöttük. Hogyan lehetséges az, hogy - látszólag váratlanul - ilyen heves konfliktusok résztvevőivé váltak ismét ezek a népek?

Könyve azonban, azon túl, hogy tökéletesen megfelel ennek az igénynek, jóval több is lett ennél: egy világszerte elismert tudós szakszerű, közérthető és szellemes összegzése a Balkán tájairól, életfeltételeiről, népeiről és történelméről, amelyet számos külföldi egyetemen is felhasználnak az oktatásban, ugyanakkor színes, izgalmas és könnyen érthető olvasmány is, az egyik alapvető kézikönyv a Balkánról.

A könyv gazdagon illusztrált: számos gondolatébresztő cikk, rajz, karikatúra, térkép és fénykép szemlélteti a szöveget.

A könyvet a történelem, a földrajz, a politika iránt érdeklődő nagyközönségnek és a Balkán, Közép- és Kelet-Európa iránt érdeklődő szakembereknek, pedagógusoknak, diákoknak egyaránt ajánljuk.

Georges Prévélakis a földrajz professzora a Sorbonne-on, görög származású, tanít Görögországban és az Egyesült Államokban is. Kutatásai a földrajz és a kultúra, a történelem és a politika kapcsolatára irányulnak.


TARTALOMJEGYZÉK:

Első rész
BALKÁNI SORS?

1. Létezik-e Balkán-félsziget?
A Balkán-félsziget határai
2. A földrajz zsarnoksága
2.1.A fizikai földrajz változatossága
2.2.A Balkán útjai
3. A történelem terhe
3.1. Róma és Bizánc
3.2. Az Oszmán birodalom

Második rész
A BALKÁNI KULTÚRA EGYSÉGE
ÉS VÁLTOZATOSSÁGA

4. Falusi életmódok és társadalmak
4.1. A pásztorélet és a hegy
4.2. Szabadság és szolgaság a síkságon
4.3. Dombvidéki falvak és vásárhelyek
4.4. A szigetek és a tenger
5. A balkáni város
5.1. A mediterrán vár
5.2. Az oszmán város
5.3. A városok, a nacionalizmus és a kommunizmus
6. Ikonográfiák, normák és lojalitások
6.1. A család és a falu
6.2. Az ortodoxia
6.3. Állami identitás és nemzeti önazonosságok

Harmadik rész
A NEMZETEK ÉS AZ ÁLLAMOK TERÜLETEI

7. A hellenizmus
7.1. Centrum és periféria
7.2. Népek olvasztótégelye
7.3. Athén és a görög pusztaság: valós vagy álprobléma?
7.4. Görögország félelmei
8. Jugoszlávia és népei
8.1. Keleti kérdés vagy nyugati kérdés?
8.2. A jugoszláv projekt és kudarca
8.3. A volt Jugoszlávia utódállamai
9. Bolgárok, románok, albánok
9.1. A három nemzet építése
9.2. Gazdasági és politikai tétek

Negyedik rész
A BALKÁN, EURÓPA LŐPOROS HORDÓJA
VAGY KIRAKATA?

10. Pandora szelencéje
10.1. A konfliktusok eredete
10.2. A legfontosabb feszültségi gócok
11. A Balkán Európában
11.1. Geopolitikai válaszúton
11.2. Balkáni együttműködés vagy balkanizálódás?
13.3. A Balkán, egy európai tét

A határok bizonytalansága Közép-Európában


"A keleti város visszavág": engedély nélküli
építkezés Athénban




Pásztorszállás az athéni agglomeráció szélén,
a marathoni síkon. Egyre kevesebb a hely a
hagyományos életmód számára.




Grúziából kivándorolt görögök Thrákiában
A szerző előszava a magyar kiadáshoz

Több mint tíz év telt el e könyv 1994-es párizsi kiadása és a magyar fordítás megjelenése között. Geopolitikai szempontból a francia kiadást súlyos évek előzték meg. Az előző öt év alatt a vasfüggöny leomlott, maga után vonva a hidegháború megszűnését, Kelet-Európa, a Szovjetunió és Jugoszlávia összeomlását. Helyükön egy új valóság jelent meg, a Balkán.
Ez a négy évtizeden át elfelejtett téma újra időszerűvé vált, attól a pillanattól kezdve, hogy a Jugoszlávián belüli ellentétek kiéleződtek, és a Balkán újra egy bizonytalan övezet lett Európán belül. E meglepetésszerű, zavaros, ugyanakkor aggodalmat keltő tény tette sürgetővé, hogy e könyv írója oktatni kezdje a Balkán geopolitikáját a Sorbonne-on és ebből a témából készítsen egy összefoglaló művet.

Miközben erőfeszítéseket tettünk a balkáni kép rekonstrukciójára, - amelyet elfelejtettünk az elmúlt évtizedekben - újra elővettük a XX. század első évtizedeiben élő földrajztudósok kutatásait és a politikai földrajz legújabb elméleti megközelítésein keresztül próbáltuk meg bemutatni. Ennek a két alapelemnek a kombinálása adta a könyv sikerét, amelyet háromszor adtak ki franciául és lefordítottak olaszra, görögre, románra és most magyarra is.

A Balkán-kérdést tárgyaló művek nagy része történelmi megközelítésből indul ki. Gyakran mondjuk, hogy a Balkán a "sok történelemtől" szenved. A valóságban a nehézségek forrása nem a történelem, hanem a történetírás. A Balkánon a történelmi viták szerepe nélkülözhetetlen volt a nemzeti identitás felépítésében. Ezen politikai eszköznek tekintett feltételek mellett a nemzeti történetírásoknak - melyek azért készültek, hogy egy összefoglaló történelmi művet hozzanak létre a Balkánról - nagyon kicsi mozgásterük maradt arra, hogy megőrizzék pártatlanságukat és objektivitásukat.

Ezzel ellentétben a földrajz viszonylag semleges és objektív szemléletet tud adni, mert alapvető jellemzője az, hogy a fontosabb geográfusok, akik a Balkánt tanulmányozzák, nem a Balkánról származnak. (Egy-két kivételtől eltekintve, közülük a legismertebb Jovan Cvijic volt.) A földrajz egy frissebb nézőpontot ad, annak ellenére, hogy az általa felhasznált szövegek közel egy évszázaddal ezelőtt születtek. Ugyan nem állíthatjuk, hogy az 1910-ben, l920-ban és l930-ban íródott földrajzi elemzések nem voltak elfogultak, akkor, amikor előre vetítették, vagy éppen bemutatták a két világháború között történt nagy földrajzi megosztottságot. Voltak közöttük olyanok, amelyek támadták Közép- és Kelet-Európa új politikai térképét, és voltak olyanok, amelyek támogatták. Emiatt a korszak földrajzi szemléletét, ismeretét és észrevételeit feltétlenül szükséges volt alávetni egy erős kritikának, melynek alapvető irányvonalait Jean Gottmann elméletei adták. Az ikonográfia fogalma, Jean Gottmann definíciója alapján, egy hatalmas szellemi eszköz ahhoz, hogy fel lehessen fogni annak a módját, ahogy a balkáni társadalmak, a kontinuitás elemeit felhasználva, előidéztek egy hatalmas identitásbeli törést és területi elszakadást. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy az ikonográfiai kincsek (egy hosszú kultúra hagyatéka) értelmezésének segítségével hogyan követhetjük nyomon azt, ahogy ezek a népek elhagyják identitás, terület és szervezet szempontjából a birodalmi hagyományokat azért, hogy csatlakozzanak a nemzeti államok modernitásához és a "westfáliai" territorialitáshoz. Így azt is megérthetjük, hogy ez a gazdag "ikonkészlet" hogyan ad lehetőséget egy sokszínű identitásváltásra. Egyébként ez az a folyamat, amely során folytatódik a félsziget politikai feldarabolódása.

Tehát a földrajz lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk a pre-modern feltételeket (birodalmi és oszmán) a lényegesnek hitt nációk deformált szűrője nélkül, hogy megismerjük a helyi, az állami, a vallási és a nyelvi identitás vagy a munkamegosztás komplex és dinamikus szövedékét. Esélyt ad arra is, hogy megértsük a földrajzi tér szerepét a nemzetállamok megjelenésében és megszilárdulásában: a kívülről rájuk erőltetett határok szerepét, az új politikai központokhoz kapcsolódó polarizáció folyamatát és a térbeli szétszóródás körülményeit, amely minden nemzet területén belül homogenizálta a kulturális földrajzot. A földrajz a nemzetiségeket inkább a földrajzi újraszerveződés teremtményeiként, mintsem szereplőiként mutatja be. Ez az újjáépítés legalább annyira az európai nagyhatalmak műve volt, mint a megmaradt oszmán elit vagy az önjelölt nemzetek kezdeményezése.
l994-ben még nem tudtuk megítélni, hogy ezzel a geopolitikai elképzeléssel tényleg sikerült-e bemutatni és előre vetíteni az új balkáni valóságot, ehhez még túl korán volt. Most több mint tíz évvel később a magyar kiadás egy jó alkalom arra, hogy visszatekintsünk és értékeljük ezt a szellemi gyakorlatot a geopolitikai fejlődés tükrében. Vajon sikerült a műnek tisztességben megöregednie? A későbbi események igazolták a könyv elemzéseit?

Ha azt mondjuk, hogy a kötet kiadását megelőző évek nagy fordulatot hoztak Európa és a világ történelmében, akkor a rákövetkező években geopolitikai szempontból nem sok minden történt. A World Trade Center ellen 2001. szeptember 11-én történt támadás volt a legközelebbi, amely fenekestül felforgatta a világ geopolitikai térképét. Ez az esemény egy manicheusi megosztottságot szült a világban a nyugat barátai és ellenségei között. A "terrorizmus elleni" harcok, amit feszültségek követtek és súlyosbítottak, egyre inkább Samuel Huntington: "A civilizációk ellentéte" című művének sémáját követik. Így a könyv által feszegetett téma nem maradhatott idegen számunkra.

Ugyanúgy a mi Balkánról szóló elemzésünk is azt próbálta szemléltetni, hogy mennyire robbanékony ez a téma, és mekkora morális és szellemi elővigyázatosság szükséges ahhoz, hogy politikával való kapcsolatát korrekten közelítsük meg. A Balkánnal kapcsolatban az európai és az amerikai magatartást a hidegháború előtt és főleg utána a bizonytalanság és a sztereotípiák jellemezték. A kollektív felelősség réme Koszovó kapcsán újra kísértett Európában. A sátánivá kikiáltott szerbek és az elítélt albánok olyannak tűntek, mint egy megszervezett bűntény szereplői!

Vajon az ellenségeskedés az iszlám világgal szemben és a kibontakozó nyugat-ellenesség a "civilizációs határ" másik oldalán nem az l989 és 200l közötti Balkán-kérdéssel kapcsolatos magatartás életnagyságú másolata? Úgy tűnik, hogy az új század konfliktusait a Balkán geopolitikai "laboratóriumában" készítették elő a második évezred utolsó évtizedében. A kultúra és a politika kapcsolatáról szóló vita, amely a hidegháború alatt háttérbe szorult, először a Balkánon jelentkezett, majd elterjedt az egész földgolyón. Az elméleti eszközök használatának szükségessége napjainkban egyre sürgetőbbé válik, a helytelen egyszerűsítésekkel, a lényegre törő manicheusi megoldásokkal szemben.

Pedig nem minden volt rossz az elmúlt évtizedben. Európa a kiábrándultság ellenére fejlődött. Az előrelépések között fontos megemlíteni az EU keleti bővítését. Kelet-Európa csatlakozása által az egyik legnagyobb európai seb a gyógyulás útjára lépett. Persze maradt még elég, amelyről Samuel Huntington említést is tesz híres cikkében: az Európa nyugati és keleti fele közötti, a latin tradíciókkal rendelkező népek és a többiek közötti, valamint az ortodox keresztények és a muzulmánok közötti megosztottság. Így ma a Balkán melletti voksok az európai figyelem középpontjában állnak.

Az igaz, hogy az ortodox tradíciókkal rendelkező Görögország az Európai Unió tagja immár negyed évszázada. Görögország a mitológiájának, európai ikonográfiájának köszönheti ezt a kiváltságos helyet. El tudunk-e képzelni egy olyan Európát, amely a felvilágosodás eszméjére épül, és nem érti meg Athén szerepét a városállamok rendszerében? Románia és Bulgária ortodox hagyománnyal rendelkező államokként jóval később csatlakoztak az EU-hoz, mint a többi ex-kommunista ország, vagy éppen Görögország. Törökország és a "nyugat-balkáni" országok csatlakozása egy új távlat, mely csak ennek a könyvnek a megfogalmazásában létezik és jelenleg is kétséges. A "bővítés fáradtsága" csak akkor jelentkezik, amikor ezek az országok elkezdenek abban reménykedni, hogy lehetőségük lesz csatlakozni az európai projekthez, reményt adva a fiatalságnak a jobb jövőre, amelyben képesek lesznek visszaszorítani az erőszakot, a bűnözést és a korrupciót.

1994-ben, ebben a könyvben, a szerző egy viszonylag szélsőségesen optimista jövendölést tett Európával és a Balkánnal kapcsolatban. Azt kérte az EU-tól, hogy terjessze ki határait a Balkánra is, és mentse meg az előre láthatóan instabil sorstól. Ez mindig is így volt, és így is kell lennie, hiszen ez legalább annyira nélkülözhetetlen a Balkán, mint Európa számára, mivel Európa sem tud frusztrált, gazdaságilag stagnáló, idegen fennhatóság alatt álló miniállamok szomszédságában élni. Ez az európai "hegemónia" nem kell, hogy gyarmatosító és imperialista színezetet kapjon, mint a XIX. században. Európának el kell kezdenie figyelni erre a másik Európára, amely balszerencséje ellenére még mindig rendelkezik a keleti mediterráneum nagy hagyományú civilizációjának bölcs örökségével. Ha létrejönne e párbeszéd a két Európa között, akkor lehetőség nyílna arra, hogy Európa aktívan részt vegyen különböző civilizációk közti dialógusokban a nagy globális színtereken is. Ettől függ az emberiség túlélése abban a világban, amelyben a nukleáris anyagok elterjedése ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen.
Az elmúlt években Európa nem állt mindig a helyzet magaslatán ebben a kérdésben. A hidegháború alatt túlságosan megszokta, hogy visszamenekül Amerika szárnyai alá, így az USA-hoz fordult minden olyan esetben, amikor rendezni kellett a "hátsó udvarban" lévő konfliktusokat. Európa természetesen biztosította a legfontosabb alapokat a Balkán számára, de nem számolt gazdasági erejével (ami gyakran politikai és katonai is volt), és azzal az intellektuális tömörüléssel, amely kívánalomként fogalmazódott meg összegzésünkben.

A megtett lépések ellenére nem úgy tűnik, hogy a balkáni helyzet sokat javult volna l994 óta. Az igaz, hogy az erőszak kirobbanása mögöttünk van, de az erőszak esélye nem szűnik meg mindaddig, míg az új és a régi problémák jelen vannak. Koszovó státuszának kérdése megoldatlan maradt. Ha függetlenné válna, a területi jogviták felnyitnák Pandora szelencéjét, mivel ez lenne az első eset, hogy a határok érintetlenségének alapelvét áthágják a két érintett fél beleegyezése nélkül. Viszont a függetlenség megtagadása olyan ellenszenvet váltana ki az albánokból, amelynek beláthatatlan következményei lennének a nyugat-balkáni stabilitásra. Mit fog tenni Törökország, miután el kell tűrnie az inkább az "ikonográfiai" különbségekre és nem a gazdasági, politikai érdekekre tekintő európai közvélemény megalázó elutasítását? Könnyedén el tudjuk feledni a Bécset megverő "nagy török" rémét? Most egy kulturális közeledésre van szükség, meg kell szüntetni a mássággal kapcsolatos érzéseinket, amit nem tettünk meg időben, pedig az idő most nagyon fontos.

A hidegháborút követő években Európa képtelen volt megőrizni a reális egyensúlyt az őt érő nyugati, amerikai és a keleti, poszt-oszmán hatás között. Ugyanígy kevéssé volt felkészülve a XXI. század kihívásaira. Ez az oka annak, hogy fáradtnak érzi magát. Népessége nem érti, hogy miért kell még több erőfeszítést tennie, a vezetők pedig nem merik ezt neki elmagyarázni. Mindamellett a fáradtságba való belesüppedés nem a legkifizetődőbb stratégia a megpróbáltatások kikerüléséhez. Chamberlain Angliája is fáradt volt, de a II. világháború alatt túl kellett lépnie ezen a fáradtságon. Bár így sokkal jobban eltékozolta az erejét, mintha korábban vette volna a bátorságot és szembeszállt volna Hitlerrel. Ma az európai bővítés fáradalmaiba való belefásulás a jövőben ennél is nehezebb helyzeteket teremthet.

A Nyugat- és Kelet-Európa közötti kapcsolat életbevágó kérdés. Minden egyes ember hozzájárulása szükséges a köztük lévő szakadékok áthidalásához, és egy békés, virágzó, ötletekre, jóra és emberekre nyitott egységes geopolitika létrehozásához. Ebben minden nemzetnek megvan a maga feladata, mindegyik egy lépést testesít meg a Nyugat és a Kelet, az Észak és a Dél közötti úton.


A Balkán szempontjából az olyan országok szerepe, mint Magyarország - akik kapcsolatban állnak vele, ismerik és értik - nélkülözhetetlen. Ezek az országok a kulturális kapocs szerepét testesítik meg a két terület között és legalább annyira szereplői az Európai Unió és a Balkán kapcsolatának is. Egy kelet felé terjeszkedő Nagy Európa létrehozásával Európa központjává és kereszteződésévé válnának; viszont kudarcával azt kockáztatnák, hogy egy geopolitikailag örvénylő terület közvetlen közelében lévő periférikus szerep jutna nekik.

Georges Prévélakis

A bevezetés szövegéből:

Munkánk négy részre oszlik. Az első térben és időben helyezi el a Balkánt. A Balkán meghatározásának és körülhatárolásának kényes kérdése után nagy vonalakban bemutatjuk a balkáni térséget, majd megvizsgáljuk, hogy a különböző civilizációk és népek miként foglalták el, mély nyomokat hagyva a környezetben és az emberek mentalitásában. E kezdeti elemzések lehetővé teszik, hogy felmutassuk a Balkán-félsziget első jellegzetességét: útkereszteződés-szerepét. De a Balkán nem csak a közlekedés tere. Hegyeiben bizonyos mértékű biztonságot is nyújtva lehetővé tette egyes kultúrák, önazonosságok, sajátosságok fennmaradását.

A könyv második részében vizsgálni fogjuk a balkáni "kirakós játék" eredetét, jellegét, szövetét - hiszen úgy tűnik, hogy ez képezi a mai zavarok okát. És megvizsgáljuk az ember és környezete közötti viszonyokat a hagyományos civilizáció összefüggéseiben, hogy ily módon megértsük, miként gyökereztek itt meg bizonyos viselkedésmódok és szokások.

A könyv harmadik és negyedik részében megpróbálunk rámutatni arra, hogy nem a kulturális változatosság a konfliktusok forrása a Balkán-félszigeten, hanem a modernitás kitörésszerű megjelenése vezetett az ellentétekhez, mivel ez a nacionalizmusok köré vonta az identitások bonyolultan összetett szövetét, anélkül azonban, hogy ugyanakkor egy átfogó balkáni identitás megfogalmazásával megszilárdította volna a regionális összetartozást, ahogy ez Itália esetében megtörtént. A két nagy ideológiának, a nacionalizmusnak és a kommunizmusnak a balkáni környezethez való alkalmazása szintén váratlan következményekkel járt, amelyek még inkább összekuszálták az identitások addig is nagyon összetett szövedékét. De a modernizáció nem csak keserű gyümölcsöket termett. A balkáni országoknak sikerült számottevő gazdasági fejlődést megvalósítani, és ezzel kiléptek abból a peremhelyzetből, amelybe a hanyatló oszmán birodalomhoz való tartozásuk ítélte őket.

E haladást ma a hely "régi démonjainak" a visszatérése fenyegeti. Gazdasági téren a balkáni országok néhány évtized alatt végigjárták azt az utat, amelyhez a Nyugatnak évszázadokra volt szüksége. Azonban a regionális és nemzeti identitások, a társadalmi normák, a közösségi tudatot képviselő eszmék nem tudtak azonos ütemben fejlődni. A történelmi szakaszok felégetése sorsszerűen vezet a társadalmi valóság különböző összetevői: a gazdaság, az intézmények, a politikai kultúra stb. közötti viszonyok zavarához. Következésképpen erőszakos reakciók, váratlan ellenszegülések jelennek meg, amelyek úgy nyilvánulnak meg, mintha egy helyi kollektív tudatalatti lázadna fel egy idegen, importból származó racionalitás ellen. Négy évtizeden át a hidegháború stratégiai polarizálódása meggátolta ezeknek az ellentmondásoknak a megnyilvánulását, a két gazdaságpolitikai ideológia pedig - a liberalizmus és a marxizmus - az alibiket szállította a balkáni értelmiségi elitek számára.

A hidegháború végén Közép-Európa és a Balkán számára egy átmeneti kor kezdődött. A szövetségek és az erőviszonyok régi rendszeréből egy új rendszer jön létre, amelynek kialakulása még folyamatban van. Az ilyen átmeneti szakaszok elkerülhetetlen instabilitása azonnali következményekkel járt a Balkán-félszigeten, amely inkább hőmérője, mint lőporos hordója Európának. A kommunista ideológia tekintélyének az összeomlását a megelőző kor közösségi formáinak, a nemzetnek, az egyháznak, a klánnak az újraéledése követte… Nem meglepő tehát, hogy a Balkán újra szembetalálkozott önnön sorsával, hogy a Történelem, ahelyett, hogy véget ért volna, visszatér.
Athén válsága

3,2 millió lakos, azaz körülbelül az ország lakosságának egyharmada, ennyit számlál ma az athéni agglomeráció, amely magába foglalja az ország ipari munkahelyeinek szinte felét valamint a harmadik szektor tevékenységeinek legnagyobb részét. Az agglomeráció kezdete egy városka volt, kevesebb mint tízezer lakossal, de ez lett 1833-ban az új görög állam fővárosa. Kisvártatva kialakult egy második mag: Pireusz, kikötő és ipari település (amit "görög Manchesternek" neveztek), pár kilométerre Athéntól. A két város, amelyeket már a XIX. század végén egy út, egy vasút és villamosvonalak kötöttek össze, korunkra egy funkcionális egységet képez, megőrizve ugyanakkor gazdasági és társadalmi sajátosságaikat.

A 250.000 kisázsiai menekült érkezése 1922-ben gyökeresen megváltoztatta ezt a helyzetet: a két város között megvalósított építkezések egy közös városegyüttesbe egyesítették őket.

Az agglomeráció népességének gyors növekedése a második világháború után a népsűrűség és a kiterjedés megnövekedéséhez vezetett. Új városrészek keletkeztek a két város közigazgatási területén kívül. Így az athéni lakosság nagyobbik része nem Athénben és Pireuszban él. Mégis e két közigazgatási egység nyújt otthont a harmadik ágazat legnagyobb, valamint a második ágazat jelentős részének, illetve a vezetési, közigazgatási, politikai és gazdasági tevékenységek szinte egészének.

Athén az ország közigazgatási és pénzügyi központja, és nemcsak Görögország kulturális fővárosa, hanem a görög szórványközösségek számára is az, amely több millió személyből áll szerteszét a világban: az Egyesült Államokban, Európában és Ausztráliában. Pireusz a Földközi-tenger egyik fontos kikötője, innen (és Londonból) irányítják a görög kereskedelmi flottát, amely egyike a legfontosabbaknak a földkerekségen.

Az athéni agglomeráció, amit az 50-es években építettek újjá, a 60-as években virágzott. Legfontosabb központját, Athént, e két évtized során a gazdasági tevékenységnek viszonylag kis területen való nagyfokú koncentrációja jellemezte, olyan hivatali helyváltoztatásokkal, amelyek gyalog is megtehetők. A lakónegyedek magas népsűrűsége a lakosság legnagyobb része számára lehetővé tette, hogy munkahelyétől legfeljebb 5 km-re lakjon, és - a sugárirányú autóbuszvonal-hálózatnak köszönhetően - kevesebb mint 30 perc alatt odajuthasson. Ez a szerkezet lehetővé tette a városi gazdasági tevékenységek alacsony költségszintjét. Másfelől a tenger közelsége megkönnyítette a lakosságnak, hogy egyszerűen eljuthasson a természetbe illetve a szabadidőközpontokba.
A gazdasági hatékonyság és a jó életminőség vonzerőt biztosítottak tehát Athén számára, amelynek akkortájt 3,3 % volt az évi növekedési üteme.

A 60-as évek vége felé a helyzet kezdett megváltozni. Az életszínvonal emelkedése növelte a gépkocsik számát, és az Athén központjába vezető sugárutak hamarosan eldugultak, válságot okozva a közszállításban (amelynek az átlagsebessége előbb felére, majd harmadára csökkent). Egy 3 km sugarú területről van szó a központ körül, ami a fulladás, a túlterheltség állapotába jutott.
A forgalom kérdése költözésekhez vezetett, előbb a lakások, majd a gazdaság szintjén. Valamiféle enyhülés következett, ami azonban nem vezethetett a helyzet javulásához, minthogy minden újabb lakótelep további költözéseket váltott ki, és még jobban megterhelte az utcahálózatot.
A forgalmi dugók egyre nagyobbak lettek, és súlyos gondokat okozott a légszennyeződés, amely legnagyobb részben a gépkocsik kipufogógázából adódott. A központi forgalom korlátozását célzó lépések (1979 óta minden magántulajdonban levő gépkocsi csak másodnaponként járhat) megnehezítették a központban végzett tevékenységek folytatását.
A túlterheltség, a légszennyeződés és a központba való bejutás nehézségei oda vezettek, hogy a lakosság legmódosabb része és a színvonalasabb kereskedelem, valamint a harmadik ágazat magasabb rangú tevékenységeinek egy része elhagyta a központi kerületeket. Az urbanizáció során bekebelezett egykori falvak főutcáin és központjaiban új tevékenységi magok vannak kialakulóban. Így az egykori sűrű és csupa élet központot fokozatosan felváltja egy sor szétszórt központ egy rendezetlen városszövetben, amelyek aztán szintén a fulladás területeivé válnak.

A központ válsága ahhoz a kockázathoz vezet, hogy az agglomerációt legfontosabb feladatától és társadalmi szerepétől fosztja meg. A peremterületek fejlődése felerősíti a térbeli elkülönülést. A parcellázás, az illegális építkezések és a tengerpart szennyeződése fokozatosan elűzik a természetet.

E válságfolyamat, ami az agglomeráció gazdasági és társadalmi felbomlásához valamint a természeti környezet károsodásához vezet, részben megmagyarázza azt, hogy az Athénbe irányuló beruházások és a bevándorlás néhány éve megállt. A demográfiai stagnálás tehát a gazdasági pangás következménye, amit legalább is részben a városi környezet romlása idézett elő.

Az athéni válság összetett folyamat, ami a gépkocsik számának növekedésével kezdődött és a spontán alkalmazkodás jelenségei révén fejlődött ki, amelyek az esetek többségében elmélyítették a gondokat. Ezt a hely túlzott kihasználása, a pénzügyi eszközök hiánya a nélkülözhetetlen beruházások elvégzésére (kiemelten ilyen lenne pl. a metró), de mindenekelőtt a várostervezés hagyományos hiánya magyarázza. Athén fellendülése a 60-as években annak volt köszönhető, amit "városépítészeti liberalizmusnak" nevezhetünk, aminek a következményeit most kell a lakosságnak elviselnie. Amikor a metropoliszok, mint Párizs is, településrendezésük alapjait lefektették, Athénben a legvadabb telekspekuláció dúlt.

Komoly erőfeszítéseket tettek a 70-es évek vége felé, az akkori környezetvédelmi minisztérium stratégiát fejlesztett ki az athéni agglomeráció fejlesztésére, amelynek az alkalmazását azonban meggátolta a gazdasági válság és a politikai változások.