I M E D I A S   K I A D Ó           www.imediaskiado.com                 info@imediaskiado.com
	YVES DURAND: FRANCIAORSZÁG A II. VILÁGHÁBORÚBAN Vissza a könyvismertetéshez
	Várakozás a felszabadulásra A várakozás utolsó heteinek légköre Azoknak a heteknek az atmoszféráját, amelyek megelőzték a felszabadítást, nehéz megfoghatóvá tenni annak, aki nem élte át ezeket, vagy nem tanulmányozta azt behatóan a feljegyzésekben és az iratokban. Azt is látni kell, hogy ebből a szempontból meg kell különböztetnünk az egyes társadalmi rétegeket: azokat, akik a reguláris seregekben részt vettek a közvetlen harcokban; a meghódított városok lakosait az egyre sűrűbb és egyre gyilkosabb bombázások között; a vidéki lakosságot, akik közé bőven épültek be az aktív maquisardok, következésképpen gyakran fésülték át lakóhelyüket német hadoszlopok ; végül a nyugodtabb régiók lakosait, akiknek a számára ez a történelmi és háborgó időszak csak arra szorítkozott, hogy a németek visszavonultak, az amerikai hadoszlopok pedig gyorsan haladtak a nyomukban, közöttük pedig és utánuk, jöttek-mentek az FFI csoportjai. Két hosszú hónapig tartottak a normandiai partok közelében vagy Caen városában a kemény harcok a brit és a német csapatok között, azok a lakosok pedig, akiket nem tudtak evakuálni, a romok között éltek saját otthonaikban, örökös életveszélyben, amihez hozzájárultak legalapvetőbb létszükségleteik kielégítésének nehézségei, mint például az ivóvízé. Párizs, a külvárosok, minden olyan francia város, amely valamilyen fontossággal bírt a szövetséges csapatok jövőbeni útvonalán, vagy amelynek a létesítményeit az ellenség még használta, ugyanakkor ismétlődő bombatámadásoknak volt kitéve. Ezekben a szirénák adtak ritmust a napoknak és az éjszakáknak, tartósan megterhelték az emberek idegrendszerét, a nőket és a gyerekeket a bunkerekbe kényszerítették minden alkalommal, amikor így jelezték a szövetségesek támadását. Amikor az emberek újra kijöttek, néha csak egy rommezőt találtak otthonuk helyén. Újra megsokasodtak, mint negyven júniusában, a halottak és a súlyos sebesültek. Eközben az élet sőt a munka is folytatódott, legalábbis azoknak a számára, akik erre kötelezve voltak, és ahol volt erre lehetőség, ott gyakori volt, hogy a nőket és a gyerekeket a közeli vidékre küldték. Sokan a férfiak közül a nappalokat a városban töltötték, a rájuk következő éjszakákat pedig a szomszédos falvakban. Mint mindig, a legveszélyeztetettebbek azok voltak, akik a célba vett ipari központokban vagy vasútvonalakon dolgoztak, vagy a közelükben laktak, és nem rendelkeztek ennek a mindennapos utazgatásnak az eszközeivel. A vidék ebből a szempontból méginkább kivételezett helyzetben volt. Itt a mindennapoknak lényegében megvolt a szokásos tevékenysége, a kaszálás és az aratás, ragyogó nyári időben. 1944 júliusa és augusztusa kivételesen forró volt és napfényes, súlyos viharokkal, amelyeknek a hangjaival a természet kísérte az emberek erőszakos cselekedeteit. A tiszta kék égen látni lehetett a napfényben csillogó repülőerődök hatalmas armadáinak vonulását, körülvéve a "moszkitók" szakadatlan forgolódásával, a vadászkísérettel. A városlakók által elszenvedett bombázásoknak volt a vidékiek számára egyfajta látványossága - éjszaka, a bombázók fényes szőnyege, amelyet a bombázott városok német légvédelmének hatalmas fényszórói világítottak meg, messziről mindez tűzijátéknak látszott. Nem szabadultak mindennek a félelmet keltő hatásától sem a szomszédos vidékeken, mivel a városokban rokonaik és barátaik voltak. A háború azonban élő volt itt is, elsősorban figyelemmel kísérték a rádióadókat, és minden eddiginél jobban figyelték az események előrehaladását. Azonkívül alig voltak olyan falvak, ahol ne lehetett volna találkozni néhány ideiglenes lakossal, többé-kevésbé szokásos helyzetekben: a bombázások veszélye elől a városokból evakuált gyermekekkel, de a munkaszolgálattal szembeszegülőkkel éppúgy, akik hamis papírok mögé rejtőztek, néhányszor ilyen vagy olyan helyi ellenállási vezetőkkel, akik arra kényszerültek, hogy megváltoztassák lakóhelyüket, miután túl hamar felfedték magukat a június 6-i hadműveletek alkalmával. A falvak más lakosai, a fiatalok, ezzel ellenkezőleg, el akartak menni, hogy csatlakozzanak a maquisardokhoz. Néha látni lehetett a többé-kevésbé különösen felszerelkezett csoportokat, amint az időt töltik a falvak és a kisvárosok utcáin, annak ellenére, hogy fennállt a veszélye egy váratlan és véres találkozásnak olyan német egységekkel, amelyek a vidék átfésülése során éppen "terroristák" után kutatnak. A közeli maquisardok is megkockáztatták, hogy lejöjjenek, ha a fegyelem nem volt túl szigorú, és a németek jelenléte sem volt túlságosan sűrű, hogy udvaroljanak a fürdőző lányoknak vasárnap délután a kis tavak partján. Mert az élet, a szerelem és a munka, szintén része volt a hétköznapoknak. Néha azonban hirtelen robbanások, gyakran rövid lövöldözések voltak a legközelebbi főút mentén: lövedékek becsapódásai, golyószórók sortüzei, ejtőernyővel ledobott Sten géppisztolyok sortüzei, valahol egy leshely volt az erdő szélén, és a környéken mindenki láthatta, ahogy a maquisardok berendezkedtek és várták a német hadoszlopokat, de nem akadt senki, aki elárulta volna őket, pedig miközben a támadások után mindkét oldal kisebb vagy nagyobb veszteségekkel folytatta tevékenységét, a feltartóztatott ellenséges csapatok elfogták a környék lakosait, sokszor felgyújtották az épületeket, és néha agyonlőtték a házigazdákat. Azokban a régiókban, ahol a legnagyobb volt a maquisardok sűrűsége, még nagyobb volt az aktivitásuk, és még véresebb volt a megtorlása az ilyen akcióknak. Így folyt a háború Franciaország nagyobbik részén, amely újra csatatérré vált a frontokon vívott harcok és a gerilla számára. Semmi összefüggés nem látszott abban, ahogy egy front előretört, majd visszahátrált, a reguláris vonalakon a katonák egy csapásra felbukkantak és eltűntek, majd egyszercsak végleg elmentek. Ezt az időszakot a csapatok szakadatlan mozgása jellemezte, gyorsabban vagy lassabban, előretörtek és hátráltak, és mindenütt siettették őket, amíg végül felbukkantak az első szövetséges csapatok, és elmentek az utolsó németek.