I M E D I A S   K I A D Ó           www.imediaskiado.com                 info@imediaskiado.com
	YVES DURAND: FRANCIAORSZÁG A II. VILÁGHÁBORÚBAN Vissza a könyvismertetéshez
	1940 nyarának pétainizmusa Vágyakozás a normális viszonyok visszatérésére. A Pétain marsall és Vichy más vezetői által tanúsított magatartás az 1940 júniusi összeomlás másnapján egyes elemeiben azokhoz az érzésekhez kapcsolódott, amelyek a franciák nagy többségét eltöltötték. A lakosság legnagyobb része Pétainhoz hasonlóan meg volt győződve arról, hogy a harc többé nem lehetséges, és a háborút elvesztették. Hálásak voltak a Marsallnak, hogy véget vetett a harcoknak, ahogyan mondta is: ez egy "ajándék tőle Franciaországnak, hogy enyhítse a szeremcsétlenséget". Eközben úgy látszott, hogy az összeomlás traumája nem ösztönzi a lakosság többségét arra, hogy spontán módon a Köztársaságot is hibáztassa, ahogyan Vichy tette. Természetesen bírálattal illethetjük az embereket - különösen azokat, akik az elözönlött területeken elhagyták posztjukat - de magát a köztársasági rendszert nem. Alapjában az volt megfigyelhető, a szintén elszakított megyékben, mint Loiret-ben, Loire-ben vagy Lot-ban, hogy az egyik rezsim átalakulása egy másikba, 1940 július 10-től, valójában a közvélemény többségének közömbössége mellett ment végbe. Amire a franciák tömegesen vágyakoztak, az a normális élet kereteinek a visszatérése volt. Vichy hasznot húzott ebből a nagy várakozásból, ami arra irányult, hogy a harcok után visszatérjen a rend, de ő maga élesztett fel egy új politikai tájékozódási irányt, tekintettel az "új rendre" és nemzeti forradalmára, amelyek kezdetben nem volt jellemző. Így Pétain és környezete kihasználták a közvélemény bizalmát egy olyan politikai projekthez, amelyhez nem kérték ezt a bizalmat. Ezzel együtt ezt a politikát széles körben elfogadták, a Pétain iránti bizalom pedig gyakran és spontán módon alakult személyes kultusszá, amely a hivatalos ünneplések előtt és azokon kívül is megnyilvánult. Herriot, Jeanneney, a kamara és a szenátus elnökei, a költő Paul Claudel ennek szolgálatába állították írásaikat és beszédeiket. Az államfő kabinetjének levéltára számos bizonyítékát őrizte meg ennek a többé-kevésbé naiv és őszinte pétainista áhitatnak. Leveleket, rajzokat, művészi munkákat, irodalmi zsengéket ajánlottak az államfőnek, különösen a meg nem szállt zóna minden sarkából, de a megszállt régiókból is, és magukból a németországi legénységi és tiszti hadifogolytáborokból is. Kétségtelen, hogy ezeket a fogadalmakat 1940 júniusától minden kritika nélkül címezték Franciaország megmentőjének. Vichy propagandagépezete nagyon gyorsan alkalmazta ennek a spontán hódolatnak a fenntartását és irányítását. Ezek között a gyerekrajzok és levelek között, amelyeket minden társadalmi osztályból küldtek, hogy gyarapítsák a pétainista kápolna kincstárát, sok egyszerűen a fenntartók által előírt iskolai feladatok gyümölcse volt, olyan iskoláké, amelyek tehetetlen haraggal látták, hogy így kihasználják oktatómunkájukat egy ember kultuszának érdekében.