I M E D I A S   K I A D Ó           www.imediaskiado.com                 info@imediaskiado.com
	YVES DURAND: FRANCIAORSZÁG A II. VILÁGHÁBORÚBAN Vissza a könyvismertetéshez
	A francia közvélemény a furcsa háború idején Várni... Ennek éppen az ellenkezője volt jellemző a francia oldalon, ahol a katonai tétlenség a morális hanyatlás kezdetét jelentette, amelyet jól láthatott a háttérben a polgári lakosság is, és a mozdulatlan fronton a tétlen katonák végül egymást kérdezgették, miért is mozgósították őket. "Mindenki fél, hogy a kommunikáció csendje csak annak a képességnek a hiányát takarja, hogy beindítsanak egy régóta várt offenzívát, amely átviszi a háborút a német területekre." - mondják a Loiret-i rendőrség jelentései 1939 szeptemberének végén. A hadifogoly Alexandre Haltrecht így összegezte a frontkatonák nagy része által megélt tapasztalatokat a jövő számára : "Mindenki vár. Dehát mire várnak? Arra, hogy a Maginot-vonal biztosan kitartson, és a dolgok elrendeződjenek harc nélkül." Nem tudjuk az összeomlás mélyebb okát másban látni, mint ennek az 1939 szeptemberétől 1940 májusáig tartó "furcsa háborúnak" alattomos hatásában, amelyet a francia hadseregre és a nemzet egészére is tett. A közvélemény szakadásai, amelyek erőteljesen jellemezték a Népfront idejét, de amelyek elhalványultak a háborúba lépés pillanatában, most újra feléledtek a furcsa háború többhónapos katonai tétlensége alatt, amelyet ez a sikert nélkülöző franciák számára jelentett, és még a katonai akciók ritka esetei is csak ezt erősítették a velük járó kellemetlenségek miatti elégedetlenkedés miatt. A háború valóságos nehézségeket hozott magával: kijárási tilalmat, riadógyakorlatokat, gázálarc viselését, a bálok és a nyilvános szórakozás betiltását. Feléledtek a panaszok is, amikor a gyárak háborús átállítása érdekében, amely más eszközökkel együtt a jövőbeli győzelem érdekében megtett fontos gazdasági intézkedés volt, munkásokat kellett visszahívni a frontról. Őket először mozgósították, hogy kielégítsék a közvélemény igényét az egyenlőségre (és hogy kiegyensúlyozzák a mozgósított németek számát, amely egy Franciaországénál kétszer nagyobb lakosságra támaszkodott), azonban a hadiipari termelés rögtön csökkenni kezdett. Így viszont azok a gyárak, amelyekben kétmillió munkást változtattak "speciális beosztású katonává", azonnal irigységet ébresztettek a lakosság más csoportjaiban, különösen a parasztságban, akik meg voltak győződve róla, hogy még nagyobb részben ők fogják megfizetni a háború véradóját. Eközben pedig a háború szenvedései a munkásokat sem kerülték el, és a halottak és a foglyok között 1940-ben arányosan nem volt alacsonyabb a számuk, mint más társadalmi csoportoké. Elsősorban az élelmiszerellátás nehézségei sújtották őket, amelytől a lakosság 1939 végétől kezdett szenvedni: a hús nélküli napok 1939 októbertől jelentek meg, a jegyrendszer bevezetésére a szappan, az olaj, a kávé, a szén tekintetében 1940 januárjától került sor, a jegyrendszer általános nyilvántartó lapjainak létrehozása márciusban történt meg. Miközben arra kényszerültek, hogy maguk szerezzék meg a megélhetés eszközeit egy olyan piacon, amelyet a vereség miatt a nélkülözés sújtott, a munkásoknak azt is látniuk kellett, ahogy a kivételes pénzbeli adók megkurtítják a jövedelmüket. Túlóráikat pedig azóta nem fizették többé, mióta felállították a hadiüzemekben végezhető munka időtartamára vonatkozó rendeleteket. Monique Luirard egynegyed részben határozta meg a bérveszteséget azokban a meghatározott esetekben, amelyeket Loire-ban vizsgált, miközben az áremelkedés elérte a 34%-ot 1938 novembertől 1940 augusztusig. Másfelől a furcsa háború következtében elmérgesedtek a társadalmi kapcsolatok is. Jól mutatják ezt az iparvidékekkel és a bányákkal kapcsolatos művek, mint Étienne Dejonghe cikkei Észak-Pas-de-Calais-ról, vagy mint Monique Luirard írásai a Saint-Étienne-i régióról. Azokat az intézkedéseket, amelyeket a háborús erőfeszítések nevében vezettek be, a gyárak és bányák vezetői és középvezetői gyakran alkalomnak tekintették, hogy revansot vegyenek az 1936-os munkásmegmozdulásokért. Ezt a magatartást részben támogatta a kormányzati politika antikommunizmusa és a közvélemény elég nagy része is. Az antikommunizmus az antifasizmus és a Hitler-ellenesség előtt járt, legalábbis a politikai osztály szintjén, valamint a "médiában", jelentkezésére még a háború kitörése előtt a német-szovjet paktum szolgáltatta az első alkalmat. Amikor a Vörös Hadsereg szeptember 17-én behatolt Lengyelországba, az antikommunizmus határozottan megerősödött, a Finnország elleni szovjet agresszió pedig egyenesen felbőszítette a kommunisták ellen az újságokat és a politikai vezetőket, akik között nem kevésbé voltak hngosak a kommunista párt egykori népfrontbeli partnerei, szocialisták és radikálisok egyaránt. Paul Faure írta a Le Populaire-ban 1940 május 8-án : "A kommunisták mindig árulók voltak... a hitszegés úgy virágzik a kommunizmusban, mint a mérgesgomba a trágyában". Nem sokkal volt visszafogottabb a beszámolóban a Lot-i katolikus újság, amely ezt írta ugyanebben az időben : "Eljött az idő, amikor az üldözés és a szankciók, a határozott szigorúság már nem bizonyulnak elégnek. Nem félünk kimondani: az ország kivégzéseket vár, azzal a feltétellel, hogy igazságosak és indokoltak legyenek."